ük ∆ A: 1171 ? Wca [szn.] (MNL (OL) Dl. 200616); 1211 ? Ikeh [sz.] [szn.] (PRT. 10: 514); 1215/ Yku [hn.] (VárReg. 174.); 1268 ? Vk [hn.] (Wenzel: ÁÚO. 8: 210); 1395 k. yk (BesztSzj. 13.); 1405 k. wk (SchlSzj. 194.); 1541 ikeÿe [ike □] (KazK. 39); 1560 k. Ŏkód (GyöngySzt. 2444.); 1838 Uk (Tsz.) J: 1 1395 k. ’nagyanya | Großmutter’ (↑); 2 1560 k. ’a nagyszülő nagyanyja, ükanya; távoli női ős | Urgroßmutter; Ahnin’ (↑); 3 1807 ’a nagyszülő nagyapa, ükapa | Urgroßvater’ (Márton J.: MNSz.–NMSz.)

Örökség a finnugor korból. |  ≡  Vog.  (T.) jükǟ·, (AK.) ēk˳ə ’asszony, nő’; finn eukko, (R.) euhko ’idős nő, nagyanya; nő, anya’ [feltehetőleg fgr. *ißkkɜ ’idős nő; nagyanya’]. A szó belsejének keletkezéséhez vö. →gyakor, →lyuk. A (R.) ike  (↑) változat E/3. személyű, -e birtokos személyjelet tartalmazott. A szó ma összetételek előtagjaként fordul elő: ükanya ’a nagyszülő nagyanyja, ükanya’  (1783: NSz.); ükapa ’a nagyszülő nagyapja, ükapa’  (1833: NSz.); ükunoka ’az unoka unokája’  (1884: NSz.); stb.

☞ TESz. ük- a.; UEW. 76; EWUng.→ déd-UN UEW. № 139