koboz² [4] A: 1193 ? coboz [hn.] (ÓMOlv. 59); 1326 Kobzus [sz.] [szn.] (MNy. 63: 367); 1620 koboznak (NySz.); 1621 Kobz (Szenczi Molnár: Dict.); 1799 kobzót [kobzó □] (NSz.); 1818 kobzu [□] (NSz.); nyj. kubusz (ÚMTsz.) J: 1 1326 ’lantszerű, régi magyar négy- v. öthúrú pengetős hangszer | Art Laute’ (MNy. 63: 367) (↑); 2 1795–1800/ ’〈a költészet jelképeként〉 | 〈als Sinnbild der Dichtung〉’ (NSz.) Sz: kobzos 1326 [szn.] (MNy. 63: 367) (↑)
Török, valószínűleg kun jövevényszó. | ≡ Vö. ujg. qopuz; oszm. kopuz; tat. qubı̈z; stb.: ’egy fajta lant’. Vö. még CC. qobuzčı̈ ’lantos’. ≋ Megfelelői: mong. guγur ’húros hangszer’. Mint a török kultúrával kapcsolatos szó, egyes szomszédos nyelvekben is meghonosodott; vö. cser. (P.) koßəz ’doromb’, (Ny.) koməž ’balalajka’; or. кобза ’lant’ stb. ⌂ A szó belseji b az őstörök p egy kun zöngés továbbfejlődésre utalhat; vö. →csabak, →kobak. A 2. jelentés metonímia. ⌂⇒ A magyarból: cseh (R.) kobos ’egy fajta húros hangszer’; le. (R.) kobosa ’cintányér’; rom. cobză ’lant’ stb.
☞ MNy. 17: 22; Bárczi: Szók. 68; Doerfer: TE. 3: 536; TESz.; Ligeti: TörK. 91; EWUng.