ki¹ A: 12. sz. vége/ Kic (HB.); nyj. kejjë [ke □] (ÚMTsz.); kü (ÚMTsz.) J: 1 12. sz. vége/ ’kicsoda, amely személy | wer?’ # (↑); 2 12. sz. vége/ ’aki | wer 〈als Rel.〉’ (HB.); 3 12. sz. vége/ ’amelyik | welcher’ (HB.); 4 13. sz. közepe/ ’amely, ami | der/die/das 〈als Rel.〉’ (ÓMS.); 5 1372 u./ ’valaki | (irgend)einer’ (JókK. 154); 6 1372 u./ ’mi?, micsoda? | was?’ (JókK. 19); 7 1416 u./³ ’mennyire, milyen nagyon! | wie, wie sehr!’ (AporK. 94); 8 1490 k. ’mindenki | ein jeder’ (NagyvGl. 160.); 9 1566 ’miféle?, melyik? | was für ein?; welcher?’ (NySz.); 10 1568 ’egyik ... másik 〈személy, dolog〉 | der/die/das eine ... der/die/das andere’ (NySz.)

Örökség a finnugor, esetleg az uráli korból. |  ≡  Zürj.  (Sz.), (P.), (KP.) kin ’ki?’; votj.  (Sz.), (G.) kin ’ua.’; cser.  (KH.) kü ’ua.’; md.  (E.), (M.) ki, (E.) kije, (M.) kijä ’ua.; valaki, bárki, akárki’; finn ken ’ki?’; lp.  (norv.) gī ’ua., melyik?’; – ? jur. śa ’mi?’; ? jen. sio, sie ’ki?’; ? kam. šəndi, šində ’ua.’ (di, də ’az, ő’); stb. [fgr. ? uráli *ke vagy *ki: ’ki?’].  ≋  Megfelelői: juk. kin; török kim; mong. ken; lat. quis; stb.: ’ua.’. A magyarban kérdő névmásból határozatlan névmássá, a vonatkozó mellékmondatokban kötőszói funkciójú vonatkozó névmássá is alakult.

☞ JSFOu. 30/5: 33; TESz.; MSzFE.; MSFOu. 151: 268; EWUng.→ a-, bár-, -féle, hogy¹, kicsoda, kótyavetye, kvóta, né-, senki-, vala-UN UEW. № 272

ki² A: 13. sz. közepe/ kyniuhhad (ÓMS.); 1519 kýwe (JordK. 402); 1519 k. kih multak (DebrK. 117); 1533 kuͤuetni (Murm. 1133.) J: ‹ik› 13. sz. közepe/ ’a külső oldalra, kint levő helyre, ilyen hely felé | aus-, heraus-, hinaus-’ # (↑) | ‹hsz› 1 1416 u./² ’a külső oldalra, kint levő helyre, ilyen hely felé | heraus, hinaus’ # (MünchK. 12va); 2 1552 ’kint | auswärts, außen’ (Heltai: Dial. F5a)

Megszilárdult ragos alakulat. |  ⌂  Az alapszó a (R.) ki vagy a kiv (< kiβ) ’külső rész’ lehetett (vö. 1260 Kyusar  [hn.]  (Györffy: ÁMTF. 3: 388); vö. még →kívül).

Az alapszó örökség az ugor korból. |  ≡  Vö. vog.  (T.) kün ’ki, kifelé; kívül’, künə·l ’kintről’; osztj.  (V.) küm ’kifelé; kinti ‹rész›’, kɔ̈mən ’kint’, kɔ̈məltä ’kintről’ [ugor *ki(-mɜ) ’külső része vminek’].

A szócsaládhoz még |  ⌂  A magyar kiv alapszó szóvégi v-je az ugor megfelelő szóvégi m-jének fejleménye lehet. – A végződés -é latívuszrag. Az eredeti változat kié vagy kiβé lehetett. A ki alak valószínűleg az ezekből létrejött kí változatból keletkezett. A kivé  (1519: ↑) változat másodlagosan alakult a ki-ből é ~ vé latívuszraggal (vö. →le). Azonban az sem zárható ki, hogy ez a szó belseji v az alapszó (R.) kiv ~ kiβ változatát tükrözi. A ki eredetileg az elatívusz jelölésére szolgáltó határozószó lehetett, majd ebből fejlődött hasonló jelentésű igekötővé.  ⚠  Nem valószínű az a magyarázat, amely szerint a ki szórövidüléssel keletkezett egy eredeti kivé változatból.

☞ FUF. 16: 194; TESz.; MSzFE.; StSl. 25: 47; Benkő: ÁrpSzöv. 269, 274; EWUng.→ kebel, kiadós, kiebrudal, kifog, kifogás, kikelet, kikosaraz, kikupálódik, kiküszöböl, kinn, kirándul, kisüt, kivált, kívül, számkivet, zsuppolUN UEW. № 1776