hej A: 1438 Heygethew [sz.] [szn.] (OklSz.), de vö. →héja; 1590 k. Heu (NySz.); 1604 Heyjah (Szenczi Molnár: Dict. Ió a.); 1610 héy (CorpGr. 252); 1649 hejje hujja (NySz.); 1818 hejh (NSz.); 1831/ hő (NSz.); 1851 hö (NSz.) J: ’〈indulatszó〉 | 〈Interj.〉’ # Sz: hejget 1438 [sz.] [szn.] ’terel 〈állatot〉; énekelve mesél 〈főleg mondát, regét〉 | treiben 〈Vieh〉; singend erzählen 〈haupts. Sage〉’ (↑)

Onomatopoetikus eredetű. |  ⌂  Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. A →haj² palatális párhuzamos alakja. Összefügg a →he, →hé² stb. szavakkal is. Funkciói közül a köznyelvben elsősorban az öröm, vágyakozás, sajnálkozás és csendesebb érzelem kifejezése vált uralkodóvá. Nyelvjárási szinten megszólításra és állatterelő szerepben is használatos. Ez utóbbi különösen jellemző a hő változatra, amely tulajdonképpen a →hó³ palatális párhuzamos alakjának is tekinthető. A hejget származék jelentéséhez vö. hajgat (→haj²).

☞ Erdődi: Szófejt. 18; Kodály-Eml. 1957: 134; TESz. hő² a. is; EWUng.→ haj², hajcihő, he, hé², héja, hejehuja, hó³, hőköl, hőzöng, hű²