ész A: 1372 u./ eʒebe (JókK. 9); 1519 yʒveʒ (JordK. 773); nyj. ësz (ÚMTsz.); öszös [sz.] (ÚMTsz.) J: 1 1372 u./ ’emlékezet; értelem, szellemi képesség | Gedächtnis; Vernunft, Verstand’ # (↑); 2 1785 ’agyvelő | Gehirn’ (NSz.) Sz: eszes 1380 k. eſcus (ÓMOlv. 276) | esztelen 1519 eztelenſegheet [sz.] (JordK. 859) | eszelős 1590 Eszeloͤs (Szikszai Fabricius: LatMSzj. 164)
Ótörök jövevényszó. | ≡ KH. äs; kun äs; csuv. as; stb.: ’értelem, ész; emlékezet’ [török eredetű]. ⌂ A szókezdő magánhangzó a magyarban eredetileg ë volt, erre utalnak a régi nyelvjárási változatokon túl a régi származékok is; az ész : eszes tőváltakozás későbbi fejlemény.
☞ Nyr. 57: 52; EtSz.; TESz.; Ligeti: TörK. 265; EWUng.; Róna-Tas–Berta: WOT.→ eszeveszett, észlel, eszmél, eszmény, észrevesz, fél-, láng-