deget × A: 1684 Dohot (SzT.); 1731 gyehecesek [sz.] (Nyr. 30: 188); 1753 degetteztete [sz.] (SzT.); 1767 Deget (Pápai Páriz–Bod: Dict. 403); 1769 Dohattal (SzT.); 1771 dóhottal (NSz.); 1795/ Degets (NSz.); 1828 dekeczczel (Nszt.); nyj. dágett (ÚMTsz.) J: 1 1684 ’kocsikenőcs | Wagenschmiere’ (↑); 2 1780 ’földi szurok, kátrány | Erdpech’ (Nszt.)

Jövevényszó, valószínűleg az ukránból, román közvetítéssel is. |  ≡  Ukr. дьоготь, (Kárp.) дехець, (N.) дéготь, дíготь, дóготь: ’kátrány; kocsikenőcs’; – vö. még rom.  (N.) dóhot, dúhot ’kocsikenőcs’. A szlávban indoeurópai eredetű; vö. óind dáhati; lett degt; stb.: ’ég ‹ige›’. Megfelelői más keleti szláv és déli szláv nyelvekben is megvannak.  ⌂  A szó belseji magyar g ~ h váltakozás valószínűleg egy szláv kettős alakváltozatra megy vissza, de a jelenség időrendi kérdése tisztázatlan. A szó eleji gy-s változat szóföldrajzi tekintetben a szlovákból (keleti szlovákból) is származhat; vö. szlk. decht, (N.) dehet, deht: ’kátrány’.  ∼  Idetartoznak: degelett ’kocsikenőcs’  (1762: SzT.), degeny ’ua.’  (1769: SzT.), degenet ’ua.’  (1784: Baróti Szabó: KisdedSz. 19), dögönyeg ’ua.’  (1838: Tsz.); ezek a deget-ből keletkeztek, esetleg a →dögönyeg és a →dögönyöz hangalaki analógiájára.

☞ EtSz.; Kniezsa: SzlJsz. 624; TESz.; EWUng.→ gánica, rostok