csahol A: 1570 k. czihol (MNy. 3: 86); 1585 Tseheloͤk, Tsehlok (Cal. 447, 698 [ɔ: 694]); 1595 Tſeheülni [sz.] (Ver. 41.); 1604 Czaholoc (Szenczi Molnár: Dict. Nícto a.); 1697 tsiholásokat [sz.] (ItK. 5: 356); 1702 tzivolásokkal [sz.] (NySz.); 1708 Tsaholók (Pápai Páriz: Dict.); 1862 csehėl (CzF.) J: 1 1570 k. ’éles hangon, szaggatottan ugat | kläffen’ # (↑); 2 1787 ’csacsog, fecseg | schwatzen, plappern’ (NySz.)

csahog × A: 1767 tsehegés [sz.] (Pápai Páriz–Bod: Dict. Gannītus a.); 1792 csahogását [sz.] (NSz.); 1792 Tzihogni [sz.] (Baróti Szabó: KisdedSz. Tziholni a.); 1815 tsavogási [sz.] (NSz.) J: ’csahol | kläffen’

csahint × A: 1791 czehentést [sz.] (NySz.); 1791 czihantott (NySz.); 1863 csahintására [sz.] (NSz.) J: ’vakkant | einmal kläffen’

Onomatopoetikus eredetű. |  ⌂  A csaholás, ugatás hangjának utánzására keletkezett. A szó végződése gyakorító-, mozzanatos képző. A szócsalád tagjainak hangalakjai összekeveredtek a →cihog és a →csihol szócsaládok tagjainak hangalakjával. A szó alaktani szempontból esetenként az [1]-es tőtípusnak megfelelően viselkedik ( (1585: ↑)).  ∼  Ugyanebből a tőből különböző igeképzővel, ill. -s névszóképzővel: csahít ’csahol, ugat’  (1771: NSz.); csahi-tál ’ua.’  (1804/: NSz.), ill. csahos ’hangoskodó; kiabáló, kiáltozó, uszító’  (1831: Kreszn.).

☞ MNy. 9: 386; EtSz.; TESz.; EWUng.→ kahog