bigott A: 1766 bigott (Nyr. 46: 150); 1777/ bigot (Nszt.); 1783/ bigót (Nszt.); 1805 bigóta (NSz.); nyj. bigó (ÚMTsz.) J: ‹mn› 1 1766 ’vakbuzgó | bigott’ (↑); 2 1824 ’együgyű | einfältig’ (NSz.) | ‹fn› 1777/ ’vakbuzgó személy | bigotte Person’ (↑)
Német jövevényszó. | ≡ Ném. bigott ’vakon, elvakultan hívő’ [< fr. bigot ’ua.’]. Valószínűleg a francia nyelvben keletkezett a normannok egyik eskütételi szavának kigúnyolására; vö. ang. (óang.) bî god! ’Istenre! ‹esküszik›’. ≋ Megfelelői: ol. bigotto; le. bigot; stb.: ’bigott’. ⌂ A bigóta változat végződése latinosítás eredménye; a bigó változat a tárgyragként értelmezett szóvégi t elhagyásával keletkezett.
☞ EtSz.; Nyr. 64: 7; TESz.; EWUng.→ bég²