bég¹ × A: 1292–1297 ? Begue [sz.] [szn.] (ÓMOlv. 109); 1560 k. Begek (GyöngySzt. 2801.); 1566 béegni [sz.] (NySz.); 1831 béggéssel [sz.] (NSz.) J: ’béget | blöken’
béget A: 1585 Bégetni [sz.] (Cal. 122); 1768 begetnek (NSz.); 1793 béhegetö́ [sz.] (NSz.); 1831 Beeget (Kreszn. béget a.); 1833 beggető [sz.] (NSz.); nyj. bëget (MTsz.) J: ’béget | blöken’ #
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ A bég¹ szorosan összefügg a →bőg-gel, közöttük részleges szóhasadás ment végbe. Végződése -g gyakorító képző. A béget feltehetőleg a bég¹ szóval párhuzamosan keletkezett a -get gyakorító-műveltető képzővel. Az is lehetséges azonban, hogy a béget a bég¹ származéka. Hasonló onomatopoetikus indulatszók, ill. igék más nyelvekben: gör. βῆ; lat. bee; stb.: ’‹a bégetést utánzó indulatszó›’, ill. ném. blöken; fr. bêler; stb.: ’béget’.
☞ EtSz.; TESz. béget a.; EWUng.→ bőg