ál A: 1215 k. Alus [sz.] [szn.] (MonStrig. 1: 208); 1342 u./ ? ál, al (RMNy. 2: 336); 1416 u./¹ alſaǵit [sz.] (BécsiK. 65); 1594 e./ áll (Balassi: Ist. B10a) J: 1 1215 ? ’hamis | falsch’ # (↑), 1416 u./ ’ua.’ (↑); 2 1604 ’álcázó | maskierend’ (Szenczi Molnár: Dict. Infucatus a.) Sz: álság 1416 u./ ’álnokság, hamisság | Falschheit’ (↑) | áltat 1562 eláltatác (NySz.)

Valószínűleg honfoglalás előtti török jövevényszó. |  ≡  Ujg. al ’mód; eljárásmód’; CC. al ’furfang, csel, mesterfogás’; oszm. al ’trükk, furfang, csel’; stb. [valószínűleg török eredetű]. Vö. még ujg. čäviš bilig ’ravasz, furfangos gondolkodásmód’. A törökben a ’mód, módszer’ > ’szélhámosság, csalás, félrevezetés, megtévesztés’ jelentésváltozással lehet számolni. – A származtatás nehézsége, hogy a szó a törökben főnévi jelentésben adatolt, amelyre a magyarban nem utalnak egyértelmű adatok; de vö. →alak¹, ill. a szerbhorvát megfelelő főnévi jelentését (↓). Ha a magyarban főnév > melléknév szófajváltás történt, az a főnév jelzői funkciójú használata vagy az álság származékszó miatt történhetett, amelyből a nyelvérzék, elvonás útján, egy újabb melléknévi alapszót keletkezhetett. Esetleg szóba jöhet még az az eshetőség is, hogy a török szó főnévi jelzőként, melléknévi jelentésben kerülhetett a magyarba.  ⌂⇒  A magyarból: szbhv.  (Kaj), (Ča) jal ’álnokság, alattomosság, gonoszság, csel, fortély; irigység, utálat’.

☞ Gombocz Z.: BTLw.; EtSz.; TESz.; MNy. 70: 257; EWUng.→ ágyú, alak¹, álnok, álorca