utoljára A: 1669 elutollyára [l-j] (NySz.); 1739 utollára (NSz.); 1761 utólyára [l-j] (NSz.); 1781 utoljára (NSz.); 1832/ utójára (NSz.); nyj. utajára, utujára (ÚMTsz.) J: 1 1669 ’végül | endlich’ (↑); 2 1778 ? ’utolsó ízben, utolsó alkalommal | zum letzten Mal’ # (NSz.), 1818 ’ua.’ (Márton J.: MNSz.–NMSz. Ultĭmum a.); 3 1792 ’később | später’ (Baróti Szabó: KisdedSz. utól a.); 4 1840 ’utóvégre | schließlich’ (NSz.); 5 1852 ’utolsóként | zuletzt’ (NSz.)
Megszilárdult ragos alakulat. | ⌂ Az →utol ’vég; utolsó rész’ szóból keletkezett E/3. személyű ja birtokos személyjellel + -ra szublatívuszraggal. Különböző határozószók hasonló keletkezésmódjához vö. →eleinte, javában (→jó¹) stb. ∼ Korábbi, hasonló megnevezések, ugyancsak az →utol-ból különböző határozóragokkal: utolra ’utoljára’ (1577– 1580: NySz.); utolján ’végre’ (1651/: Zrínyi: MM. 2: 85).
☞ Klemm: TMondt. 188; TESz.; EWUng.→ utol