mén¹ A: 1138 ? Menes [sz.] [szn.] (MNy. 32: 205); [1200 k.] Menumorout [szn.] (An. 11.); [1237–1240] Menfy [hn.] (PRT. 1: 780); 1261 Menusitou [sz.] [hn.] (Csánki: TörtFöldr. 1: 67); 1395 k. men (BesztSzj. 939.); 1560 k. Męny loo (GyöngySzt. 425.) J: ’csődör | Hengst’ Sz: ménes 1138/ ? [szn.] (↑); 1261 [hn.] ’méntelep | Gestüt’ (↑)

Ismeretlen eredetű. |  ⌂  A magyar szókincs egyik nagyon régi eleme lehet. A ménes származékszó egy fajta -s gyűjtőnévképzővel keletkezett, így a szó a lovak egy ménhez csatlakozó csoportját jelöli; vö. ménes csorda  (1566: NySz. 1. mén a.).

☞ TESz.; EWUng.UN UEW. № 1804

mén² × A: 1577 ostor menj ffa (KolGl.); 1584 Ostormen fa (Gombocz E.: BotTört. 133); 1834 Mény (Kassai: Gyökerésző 3: 349); 1838 ménjét (Tsz. Kankalék a.) J: 1 1577 ’〈növénynév elemeként〉 | 〈als Element eines Pflanzennamens〉’ (↑); 2 1834 ’kútgém | Brunnenschwengel’ (↑)

Valószínűleg örökség a finnugor, esetleg az uráli korból. |  ≡  Osztj.  (V.) min ’görbület, hajlat, kanyarulat’, mäṇi- ’hajlik, lehajol’; md.  (E.) meńe-, (M.) mäńe- ’hajlik, görbül ‹tárgyatlan›’; – ? jen. munua-, muna- ’hajlik, görbül ‹szántalp›’; ? szelk. mîn-, mên-, men- ’hajlik, görbül’; ? kam. mшn- ’meggörbül, elgörbül, hajlik’; stb. [fgr. ? uráli *minɜ ’hajlat, kanyar; hajlik, görbül, elgörbül, meghajlik’].  ⌂  Az 1. jelentés csak az ostorménfa ’molnárcseresznye, kányafa’  (1577: ↑): →ostor + mén + →fa összetételben fordul elő. Az összetétel mén eleme még megőrizte a szó ’hajlik; hajlat, görbület’ alapjelentését; a megnevezés a növény ágának hajlékonyságára utal. A 2. jelentés az ostorménfának a kútgémhez való hasonlóságán alapul; vö. még →kankalék¹, →kankalék².

☞ JSFOu. 30/5: 83; TESz.; MSzFE.; EWUng.UN UEW. № 543