ti A: 12. sz. vége/ tɩv (HB.); 1372 u./ te, ty (JókK. 126, 105); 1416 u./¹ tv̇ (BécsiK. 1); 1518 k. tikteket [r.] (PeerK. 187); 1527 thew (Hegendorf: Rudimenta 26); 1535 tuͤteket [r.] (Ozorai: Vit. B3b); 1736 tékteket [r.] (NySz.); 1760 k. tők [□] (MNy. 53: 521); 1781 tí; tík [□] (NSz.); 1794 tǘ (NSz.); 1838 tük [□] (Tsz.); nyj. të; tüg [□] (ÚMTsz.) J: 1 12. sz. vége/ ’ti, akikhez beszélek | ihr’ # (↑); 2 1372 u./ ’〈birtokos jelzőként〉 aki, ami a tietek | euer’ # (JókK. 89) R: titeket 1372 u./ tÿteket (JókK. 99)

tin ∆ A: 1416 u./² tu̇n (MünchK. 103rb); 1506 to̗n (WinklK. 192); 1519 tÿmmagatoknak (JordK. 320) J: ’saját | ihr selbst’

tinnen ∆ A: 1416 u./² tu̇no̗nmagatocat (MünchK. 49va); 1513 tӳnno̗m magatokat (NagyszK. 299); 1536 tÿnnen kewʒtetek (Pesti: NTest. 119) J: ’saját 〈magatokat〉 | ihr selbst’

A szócsalád alapja, a ti örökség az uráli korból. |  ≡  Osztj.  (V.) -tәγ, (O.) -ti ’‹többes szám 2. személyű személyrag›’; zürj.  (Sz.) ti; votj.  (Sz.), (G.), (MU.) ti; cser.  (KH.) tä; md.  (E.) tiń, ťiń, (M.) ťiń; finn te; lp.  (norv.) dῑ; – tvg. têŋ; szelk. te, ti; kam. šiʔ; stb.: ’ti’ [uráli *tᴕ̈ ’ti’].  ≋  Megfelelői: juk. tit ’ti, tiétek’; mong. ta ’ti’; stb. Vö. még →te.  ⌂  A szó egyugor ? uráli *ŋ névmásképzőt tartalmaz (vö. a tvg. szóval), amely később vokalizálódott. A (R.) t͜iü változatból monoftongizálódott tí ~ tű alak feltehetőleg csak a 18. sz.-ban rövidült meg; vö. még (N.) tü. A tik változat szóvégi k hangja tkp. többesjel; vö. mink (→mi¹). A titeket megszilárdult ragos alakulat a minket (→mi¹), →benneteket analógiájára keletkezett. A tin és tinnen a ti alakból jött létre -n névmásképzővel; vö. ennen (→en), ten, tennen (→te).

☞ MNy. 9: 337; Melich-Eml. 490; TESz.; MSzFE.; EWUng.→ teUN UEW. № 1084