száj A: 13. sz. második fele/ ʒaıaual (GyS.), de vö. →szád; 1372 u./ ʒamrol (JókK. 35); 1405 k. ʒaÿ (SchlSzj. 330.); 1416 u./¹ za (BécsiK. 149.); 1519 ? ʒawaban (JordK. 410) J: 1 13. sz. második fele/ ’ember, állat fejének elülső részén levő nyílás, ill. a benne levő szervek összessége; az alsó és felső ajak együttese | Mund, Maul; Lippen’ # (↑); 2 1489 ’nyílás, bejárat | Öffnung, Mundung, Eingang’ (OklSz.); 3 1773 ’folyó torkolata | Flußmündung’ (NSz.) Sz: szájú [csak szókapcsolatban] 1424 Nagzayw [szn.] (OklSz. nagy-szájú a.) | szájas 1566 sima szaiassokat ’vmilyen szájú | irgendwelchen Mund habend’ (NySz.); 1793 ’szájaskodó, nagyszájú | großmutig’ (NSz.) | szájaskodik 1787 szájaskodott (MNy. 71: 252) | szájal 1793 szájalók [sz.] (MNy. 6: 261)

Örökség az uráli korból. |  ≡  Vog.  (K.) sunt ’torkolat ‹folyóé›; nyílás ‹edényé›’, (Szo.) sūp ’száj’; ? zürj.  (Ud.) śu-ke̮ś ’ital’ ( (R.) ke̮ś ’víz, nedvesség’); ? votj.  (Sz.) śukaś ’kvasz’ ( (R.) kaś ’víz, nedvesség’); cser.  (KH.) im-šu ’tűfok’ (im ’tű’); finn suu ’száj; torkolat, nyílás’, suunne ’‹a tehén› helye az istállóban’; lp.  (norv.) čoddâ ’torok’; – jur. śo ’nyelőcső; ‹az üveg› nyaka; torkolat ‹folyóé›’; szelk. suolj, soi ’torok, hang’; kam. soj ’nyak, torok’; stb. [uráli *śuβe ’száj, pofa’].  ⌂  A száj az eredeti szá szó E/3. személyű szája alakjából keletkezett elvonással; vö. még →fej².

☞ Szinnyei: NyH.; SKES.; TESz.; MSzFE.; EWUng.→ nagy-¹, nyúlszáj, orca, szádUN UEW. № 993