sün A: [1079] ? Suni [sz.] [szn.] (Györffy: DHA. I: 226); 1109 ? Sild [sz.] [hn.] (Fejérpataky: KKOkl. 34); 1121/ ? Siul [hn.] (MNy. 23: 362); 1138/ ? Suuledi [sz.] [szn.] (MNy. 32: 131); 1138/ ? Suhul [szn.] (MNy. 32: 205); 1181 ? Sun [szn.] (III.BélaKirEml. 345); 1259 ? Sul [hn.] (FNESz. Sülysáp a.); 1395 k. ʒeul (BesztSzj. 1087.); 1405 k. zwl (SchlSzj. 1669.); 1416 u./¹ zo̗l (BécsiK. 281); 1525 k. Zy̋ldy̋zno (MNy. 11: 81); 1533 Suldisno (Murm. 513.); 1550 k. sindhysno (KolGl.); 1577 zolgj dizno (KolGl.); 1577 k. Swlÿ Dÿznot (OrvK. 303); 1727 k. süjdisznót (Ethn. 3: 62); 1792 ſzö́r diſznó (Baróti Szabó: KisdedSz. Sül-diſznó a.); 1800 Sün (Márton J.: MNSz.–NMSz.); 1848 Sünd (NSz.); nyj. disznyószőcs, disznószőgy (MTsz.); széndisznó (ÚMTsz.); síndisznó, sövinmȧlȧc (Nyatl. sündisznó a.); szűrdisznó (MNy. 58: 419) J: 1 [ ~disznó] 1395 k. ’tüskés bőrű, rovarevő kis emlős állat | Igel (Erinaceus)’ # (↑); 2 1945 ’szúrós, tüskés növényi termés | stachelige Frucht’ (AkNyÉrt. 26/8: 19)

Örökség a finnugor korból. |  ≡  Vog.  (R.) soule; cser.  (KH.) šülə; md.  (E.), (M.) śejeľ; finn siili: ’sün’ [fgr. *śije-le ’ua.’].  ⌂  A *-le végződés névszóképző, amely már a finnugor korban a tőhöz kapcsolódott. A finnugor megfelelők alapján a magyarban a kettőshangzós, ill. hosszú magánhangzójú forma lehet az eredeti. A szó eleji s ~ sz váltakozás oka ősmagyar kori nyelvjárási kettősség lehet; vö. →segg. A szóvégi mássalhangzók az l szabályos hangtani fejleményei, bizonyos esetekben mégis számolni kell népetimológiás hatásokkal is.

☞ Munkácsi: ÁKE. 550; MNyTK. 43: 19; NytudÉrt. 1: 10; Nyr. 87: 250; TESz.; MSzFE.; EWUng.UN UEW. № 962