sánta A: 1367 Santha [szn.] (OklSz.); 1372 u./ ſantaknak (JókK. 28) J: ‹mn› 1 1367 ’hibás lábú, bicegő | hinkend’ # (↑); 2 1759 ’tökéletlen, hiányos, ingadozó | unvollständig, hinkend 〈zB. Vergleich〉’ (NSz.) | ‹fn› 1372 u./ ’bicegő (járású) ember | Hinkende(r)’ # (↑) Sz: sántul [főleg igekötővel] 1488 megh santulth (OklSz.); 1488 megh ſantholth (MNy. 16: 79) | sántikál 1549 sántikáltok (RMKT. 5: 119) | sántít 1591 santitni [sz.] (MNy. 42: 78)

sántál × A: 1416 k./ ſantalot [sz.] (BécsiK. 251) J: ’sántít | hinken’

A szócsalád alapja, a sántál jövevényszó egy nyugati szláv vagy keleti szláv nyelvből. |  ≡  Cseh  (N.) šátati ’mozog, megmozdul, elmozdul’, šatať ’lassan, nehézkesen jár; ide-oda jár’; szlk.  (N.) šatovať ’siet, igyekszik’; or. шатать ’ingat, lenget’; ukr. шататися ’inog, mozog; (be)dug, beletesz; össze-vissza rohangál, nyüzsög’. Eredetéhez és déli szláv megfelelőihez vö. →sétál. Vö még óe. szl. šętati sę ’dühöng, morog, elégedetlen’.  ⌂  A szó belseji n vagy arra utal, hogy a szó még a 10. század vége előtt, vagy pedig egy bolgáros szláv nyelvváltozatból a 12. század végéig került a magyarba, vö. →abroncs, →dorong stb. Az alapszó székely nyelvjárási szó.

A sánta elvonás. |  ⌂  A sánta a sántál-ból keletkezett elvonással. A melléknévi 2. jelentéshez vö. lat. claudus ’sánta; tökéletlen, hiányos stb.’, továbbá ném. der Vergleich hinkt ’a hasonlat sántít’.  ⌂⇒  A magyarból: szbhv. šantati ’sántít, biceg’, šantav ’sánta’; szln. šantati ’sántít, biceg’, šantav ’sánta’; szlk.  (N.) šantavý ’poroszkáló, vánszorgó’.

☞ MNy. 50: 173; TESz.; EWUng.; H.Tóth-Eml. 383→ sétál