no A: 1430 k. nomar (SchlGl. 2235.); 1476 k. Nwaʒert (SzabV.); 1527 Noh (ÉrdyK. 339); 1552 Nó (Heltai: Dial. D3b); 1793 Na (NSz.) J: ’〈felkiáltás〉 | 〈Interj.〉’
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. Eredeti funkciói a felszólítás, bátorítás, belenyugvás, unszolás, ráhagyás, megkönnyebbülés, kérdés, kérés bevezetése. Később (kontextustól függően) az eredeti funkciókhoz társult a csodálkozás, harag, dicséret, fenyegetés stb. A na alakváltozat – amely ma már legalább annyira elterjedt, mint a no – csak későn és lassan került előtérbe. – A nagyobb nyomatékosítás kedvéért gyakran kettőzött alakban fordul elő; vö. noh, noh ’‹szerepük főleg figyelmeztető v. rendreutasító›’ (1659: NySz.); nono ’ua.’ (1805: NSz.); nana ’ua.’ (1863: NSz.). ⌂⇒ Talán részben a magyarból: szbhv. no; szlk. no; stb.: ’‹indulatszó›’.
☞ SzabV. 131; TESz.; EWUng.→ nahát, ne¹, nógat, noha, nos, nosza