kín A: 1138/ ? Kínuſtí [sz.] [hn.] (MNy. 32: 57); 12. sz. vége/ kinʒotviatwl [sz.] (HB.); 1456 k. kenokban (SermDom. 2: 451); 1493 k. keenýanak (FestK. 141) J: 1 1138/ ? ’gyötrelmes testi, lelki szenvedés, fájdalom | Pein, Qual, Leid’ # (MNy. 32: 57) (↑), 12. sz. vége/ ’ua.’ (HB.) (↑); 2 1531 ’kínpad | Folterbank’ (ÉrsK. 509) Sz: kínos 1138/ ? [sz.] [hn.] (MNy. 32: 57) (↑); 1512 k. kenos (WeszprK. 76) | kínoz 12. sz. vége/ [sz.] (HB.) (↑) | kínzás 1372 u./ kÿnʒaſa (JókK. 158) | kínzódik 1493 k. kenzodom (FestK. 369) | kínlódik 1552/ kinlodèc (Tinódi: Cronica L1a)
Ótörök jövevényszó. | ≡ Kök-török qı̈yı̈n; CC. qı̈n; csuv. χən; ’fájdalom, kín, baj, vész’ [< török *qı̈yı̈- ’elnyomorít, elsatnyít ‹ütéssel, vágással›’]. ≋ Megfelelői a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvekben is megtalálhatók. ⌂ A magyarba átkerült alak *qı̈yı̈n vagy *qı̈̄n. A török ı̈ > ősm. i̮ > m. i hangváltozáshoz vö. →disznó, →ír¹ stb. A 2. jelentés metonímia. ⌂⇒ A magyarból: szbhv. (R.) kina; rom. chin: ’kín, fájdalom’.
☞ MNy. 3: 255; Doerfer: TE. 3: 576; TESz.; Hadrovics: UElSk. 308; EWUng.