huj A: 960 k. húí, húí (ÓMOlv.); 1511 Hwyda (OklSz.); 1598 haia huia (NySz.); 1610 hayjahuyja (CorpGr. 251); 1794 Hujj (NSz.); 1836 hujh (NSz.) J: ’〈indulatszó〉 | 〈Interj.〉’ Sz: hujjogat 1619 huyjagatoknak [sz.] ’ujjong, sikongat, kurjongat | jauchzen’ (NySz.)
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ Feltehetőleg önkéntelen hangkitörésből keletkezett. Az is lehetséges azonban, hogy az indulatszó a farkasok üvöltését utánzó csatakiáltásként keletkezett. Összefügg a →hú-val és valószínűleg a →haj² szóval is. A huj többnyire a hangos öröm, ujjongás kifejezésére szolgál. Akarati funkciójában – amelyben gyakran kettőzött alakban is előfordul (↑) – disznóűzó szóként nyelvjárási szintre szorult. Az egykori csatakiáltás folytatásaként ez az indulatszó (a →hajrá-val együtt) sportrendezvények és egyéb versenyek résztvevőinek buzdítására szolgál. Hasonló onomatopoetikus eredetű szavak: ném. hui ’indulatszó ‹örömteli meglepetés, csodálkozás kifejezésére›’; szln. huj ’‹disznóterelő szóként›’; stb. – A hujja változat a hujjahó ’‹lelkesedést, örömet kifejező indulatszó›’ (1858/: Kelemen J.: Mondsz. 833) összetétel előtagjaként is él; az utótag a →hó³ indulatszó. ≂ Tisztázatlan idetartozású: huja ’pihenő’ (1847: NSz.), ill. hujában ’egyszerre, egyből’ (1833: Kassai: Gyökerésző 2: 466); egy hujj alatt ’egyszerre, egyből’ (1836: NSz.).
☞ SzegFüz. 3: 228; MNy. 48: 46; Kodály-Eml. 1957: 133; TESz. huja a. is, hujjahó a. is; MNy. 70: 171; EWUng.→ haj², hejehuja, hú