halló A: 1751 Hallo haj (SzT.); 1792 Hallóh (NSz.); 1801 Halló! (NSz.); 1898 haló (NSz.) J: ‹isz› 1 1751 ’〈(oda)kiáltásként〉 | 〈als Zuruf〉’ # (↑); 2 1792 ’vadászkiáltásként; figyelemfelkeltő, megszólító szóként 〈különösen távolabb levő személy(ek)hez〉 | als Jagdruf 〈als Zuruf〉’ (↑); 3 1884 ’telefonban híváskor, jelentkezéskor használt szóként | 〈beim Fernsprechen〉’ # (Nyr. 83: 345) | ‹fn› 1845 ’a halló! szó használata, hallózás | das Hallo’ (MNy. 46: 389)

Német jövevényszó. |  ≡  Ném. hallo, halloh ’‹figyelemfelkeltő indulatszó; halló a telefonban›’, Hallo ’tülekedés; lárma, zaj; üdvrivalgás’ a [ném.  (ófn.) halōn ’hoz, visz’ felszólító módú alakja, amellyel eredetileg a révészt hívták: ’Vigyél át!’].  ≋  Megfelelői: ang. hallo, hulloo ’‹figyelemfelkeltő, ill. vadászkiáltás›’, hello ’‹köszönés; halló a telefonban›’; fr. holà ’hé, hej!’, hola hò ’megállj, hopp!’, allô ’‹halló a telefonban›’; stb. Telefonáláskor alkalmazott hívó, illetőleg jelentkező szóként nemzetközi szóvá vált, amely az amerikai angolból terjedt el.  ⌂  A szó meghonosodását, elterjedését a magyar →hall¹ igéhez fűződő asszociatív kapcsolata támogatta.  ∼  Idetartozik: heló ’‹köszönés›’  (1980: NymK. 1: 747), amely az ang. hello  (↑) szóra megy vissza.

☞ MNy. 47: 288; Nyr. 83: 343; TESz.; NytudÉrt. 93: 74; EWUng.→ halihó, holla, klasszis