hú A: 1725–1764/ hu hu (NSz.); 1808 huh (NSz.); 1819 húhh (NSz.); 1837 Hú (NSz.) J: ’〈indulatszó〉 | 〈Interj.〉’ #
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. Elsősorban a meglepetés, öröm, borzongás, iszonyodás kifejezése kapcsolódik hozzá. A nyelvjárásokban állatterelő szóként is használatos. Összefügg a →huj indulatszóval. A hangalakok és egyes jelentésárnyalatok nagyfokú hasonlósága következtében a hú – amely kettőzőtt alakban is előfordul (↑) – a →huhogat szócsaládjával is kapcsolatban áll; vö. huhúkol ’a hideg miatt az ujjait leheli’ ( (1700/: Kelemen J.: Mondsz. 371); ’vonyít; huhog’ ( (1801/: NSz.).