gügyög A: 1575 guͤgyoͤc (NySz.); 1582 Ghwgieogh wala (SzT.); 1585 goͤgyoͤgetoͤ [sz.]; gwͤgiegetes [sz.] (Cal. 770, 784); 1640 guͤgyoͤgnek (NySz.); 1793 gyügyegésit [sz.] (NSz.) J: ’gőgicsél, gagyog 〈főleg kisgyermek〉, gügyörészik, babanyelven beszél 〈főleg kisgyermekhez〉 | lallen 〈haupts. Kind〉, babbeln 〈haupts. mit einem Kind〉’ #
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ A (R.) gugyog ’gőgicsél, gagyog’ (1784: Baróti Szabó: KisdedSz. 29) palatális párhuzamos alakja; vö. még →gagyog. A szótő a →gügye tövével azonos. A szóvég gyakorító képző. ∼ A (N.) gügyü ’házasságközvetítő’ (1825: NSz.) főnevesült folyamatos melléknévi igenév -ü képzővel (vö. →fésű, →gübü stb.) ugyanebből a tőből keletkezett, amely itt feltehetőleg a házasságközvetítő(nő) behízelgő hangjának utánzására keletkezett. Szintén ugyanebből a tőből: gögyül ’gőgicsél, gagyog’ (1640: NySz.).