fel A: 13. sz. eleje/ fele (KTSz.); 1372 u./ fel (JókK. 25); 1490 k. feol (NagyvGl. 211.); 1560 k. fęly (GyöngySzt. 1130.); 1585 Fwl (Cal. 1007); 1864 fėl (CzF.); nyj. fé (MTsz.); fën (ÚMTsz.) J: ‹hsz› 1 13. sz. eleje/ ’felfelé; magasabban fekvő terület irányába | her-, hinauf; hoch; auf höher Liegendes zu’ # (↑); 2 1372 u./ ’〈módosítószóként, buzdítás kifejezésére〉 | auf! 〈zum Ausdruck der Aufmunterung〉’ (↑); 3 1515 ’fent | oben’ (LevT. 2: 2); 4 1700/ ’talpon 〈van〉; ébren 〈van〉 | auf 〈sein〉; wach 〈sein〉’ (NySz.); 5 1880 ’gőgösen | hochmutig’ (NSz.) | ‹ik› 1372 u./ ’〈irányt, fokozódást, kezdést, befejeződést stb. kifejező igekötő〉 | 〈ein Verbalpräfix〉’ (JókK. 9) R: feljebb 1372 u./ felyeb [l-j] (JókK. 63)

Megszilárdult ragos alakulat. |  ⌂  Az alapszó a fel, amely a →föl változata. Az eredeti felé változat -é latívuszraggal keletkezett. A fel alak a felé-ből alakult ki az ige előtti igekötői funkcióban, a latívuszrag -é > -ë rövidülésével, majd a rövid magánhangzónak a második nyílt szótagból történő kiesésével; vö. →el, →meg¹. Eredetileg felfelé irányulást kifejező határozószó volt; ebből alakult igekötővé a latívuszi, ill. lokatívuszi helyviszonynak, majd a cselekvés beállásának, befejeződésének és más elvontabb jelentésnek a jelölésére; vö. elé (→előtt). A feljebb középfokjeles alak az eredetibb felebb ~ fellebb magánhangzóközi palatalizálódásának eredménye; vö. beljebb (→be¹).

☞ EtSz. fél a.; MNy. 42: 49; J. Soltész: Igeköt. 25; TESz.; Benkő: ÁrpSzöv. 275; EWUng.→ fel-², feljebbvaló, fellebbez, fellengő, felsül, felszarvaz, feltétel, fölUN UEW. № 759