eleven A: 1372 u./ eleuen (JókK. 20); 1416 u./¹ èlèuèn (BécsiK. 147); 1416 u./² megèlèuenèdic [sz.] (MünchK. 15rb); 1517 holt eleuenyevl (DomK. 265) J: ‹mn› 1 1372 u./ ’élő | lebend’ # (↑); 2 1536 ’fürge; mozgékony | flink; beweglich’ # (Pesti: Fab. 6); 3 1577 ’egészséges; élénk | gesund; lebhaft’ # (KolGl.); 4 1880 ’a szántás alatt fekvő, az ekevastól nem érintett 〈föld〉 | unter der Furche liegend, vom Pflug nicht berührt 〈Boden〉’ (Nyr. 9: 178) | ‹hsz› 1508 ’élve, elevenen | lebend’ (DöbrK. 335) | ‹fn› [főleg birtokos személyjellel] 1750–1771 ’vkinek a legérzékenyebb, vminek a legtámadhatóbb pontja, része | wunder Punkt 〈abstr.〉’ # (NySz.) Sz: elevenül 1372 u./ meg eleuenewltnek [sz.] (JókK. 158) | elevenít 1416 u./¹ Meǵ èlèuèneit (BécsiK. 188) | elevenedik 1416 u./² (↑) | eleventelen 1470 eleuentelen ’élettelen, halott | tot’ (SermDom. 2: 134) | elevenség 1495 e. eleuenſegebo̗l (GuaryK. 5)

Megszilárdult ragos alakulat. |  ⌂  Az élő (→él¹) folyamatos melléknévi igenév ősmagyar kori, szó belseji β, ill. γ alakú képzős változatából keletkezett -n módhatározóraggal. A szókezdő e az eredeti ë nyíltabbá válásával keletkezett. A szó belseji v az ősmagyar kori β szabályos fejleménye lehet, vagy a vokalizálódott γ helyére lépő hiátustöltő hang. Eredetileg határozószó volt, a melléknevesüléshez vö. →hirtelen, →meztelen stb.

☞ EtSz. 2. él a.; Bárczi: TihAl. 171; D. Bartha: Szóképz. 101; TESz.; NyK. 78: 286; EWUng.→ él¹, holteleven