eb A: 1138/ Ebedí [sz.] [szn.] (MNy. 32: 131); 1372 u./ ebek (JókK. 149); 1416 u./² ėbecn ͨ  (MünchK. 13rb); 1519 eebek (JordK. 331); 1570 ębek (NySz.) J: 1 1138/ ’kutya | Hund’ # (↑); 2 1535 k. ’hitvány ember | niederträchtiger Kerl’ (Zay: Lánd. 70) Sz: ebes 1138/ Ebus [szn.] (MNy. 32: 205) | ebi 1531 eby ’kutya-, kutyás, kutyaszerű | Hunde-, Hunds-, hündisch’ (TelK. 112)

Örökség az ugor korból. |  ≡  Vog.  (T.) ǟmp; osztj.  (V.) ämp: ’kutya’ [ugor *ämpɜ vagy *empɜ: ’ua.’].  ⌂  A szó belseji *mp > b hangváltozáshoz vö. →dob¹, →hab stb.

☞ EtSz.; MSzFE.; TESz.; EWUng.→ eb, ebag, ebfa, ebhal, ebhendi, -fajta, kiebrudalUN UEW. № 1730

ebes × A: 1236 ? Ebus [sz.] (Wenzel: ÁÚO. 7: 19); (†1067 k.) 1267 ? Ebes [hn.] (Wenzel: ÁÚO. 1: 25); 1405 k. ebes (SchlSzj. 749.) J: ‹mn› 1405 k. ’mocsaras | sumpfig’ (↑) | ‹fn› 1904 ’zsombékos rétség | sumpfige Wiese’ (Nyr. 33: 585)

Belső keletkezésű, valószínűleg származékszó. |  ⌂  Feltehetőleg az eb (→ebfa) melléknévképzős származéka. A megnevezés alapja az lehet, hogy ez a fafajta mocsaras talajon nő. A régi nyelvben leginkább helynevekben élt. Főnévi jelentése metonímia.

☞ EtSz.; MSzFE.; TESz.; EWUng.→ ebfa