ő A: 12. sz. vége/ ív, uvt, wt (HB.); 13. sz. eleje/ ev (KT.); 1517 ÿ (MNy. 43: 157); 1530 ee (KL. 88.); 1547 huͤj neky (LevT. 1: 45) J: 1 12. sz. vége/ ’az az ismert, említett személy 〈E/3. személyes névmás〉 | er, sie, es’ # (↑); 2 12. sz. vége/ ’〈birtokos jelzőként〉 az, aki, ami az övé, hozzá tartozik | sein, ihr’ # (↑); 3 1513 ’az az ismert, említett tárgy 〈mutató névmásként〉 | der, die,das 〈als Demonstrativum〉’ (NagyszK. 223); 4 1554 ’ön, maga 〈megszólításként〉 | Sie 〈als Anredeform〉’ (Nyr. 55: 103)

Örökség a finnugor korból. |  ≡  Vog.  (T.) tüw; osztj.  (V.) lö̌γ; ? zürj.  (Sz.), (P.) si̮; ? votj.  (Sz.) so; md.  (E.), (M.) son; finn hän; lp.  (norv.) sǭn, sǫn: ’ő ‹E/3. személyes névmás›’ [fgr. *sᴕ̈-ŋɜ ’ua.’].  ≋  Megfelelői: óind sá, sā́; gót sa, sō; stb.: ’ez’.  ⌂  A finnugor szó eleji *s > m. Ø hangváltozáshoz vö. →eszik, →ősz² stb. A magyarban megőrződött a korábbi, eredeti iβ hangalak. Az ebben fellelhető β elem az ugor *ŋ névmásképzőre vezethető vissza, amely magánhangzóközi helyzetben v-vé vált (vö. →övé), illetőleg egy *γ fokon keresztül vokalizálódott.

☞ Szinnyei: NyH.; TESz.; MSzFE.; Bárczi: HBEl. 79; Benkő: ÁrpSzöv. 118, 120; EWUng.→ -féle, önnön, övé, ugyan-UN UEW. № 919