el A: 13. sz e./ ele mulhaſ[ſa] (KTSz.), de vö. →elő¹; 1372 u./ el tauoʒot (JókK. 2); 1470 ely amulas (SermDom. 2: 94); 1528 eel haggia (SzékK. 345); nyj. jemënt (Nyatl. elment a.) J: ‹ik› 13. sz. eleje/ ’előrefelé, vmitől távolodva | fort-, weg-, ab-’ # (↑) | ‹hsz› 1 1416 u./² ’egészen | ganz’ (MünchK. 53rb); 2 1528 ’elfelé | weg’ (SzékK. 342); 3 1617 ’nagyon; túlságosan | sehr; übermäßig’ (NySz.)

Megszilárdult ragos alakulat. |  ⌂  Az →elő¹ névszó -é latívuszragos el- tőváltozatából keletkezett. Az eredeti elé változat azonos szerkezetű az elé (→előtt) határozószóval és névutóval. Eredetileg az előre irányuló latívuszi eset jelölésére szolgáló határozószó volt, ( ebből létrejött egy igekötő, az ablatívusz jelölésére). [ebből jött létre az igekötő]. Később különféle elvont funkciókat vett fel: a cselekvés megkezdésének, folyamatosságának, leginkább a cselekvés befejezésének jelölésére szolgál. Az el alak igekötői használatban jött létre a második nyílt szótagba került é latívuszrag rövidülésével, majd kiesésével. A nyomatékosító határozószói funkció más határozószókkal való közös használat során alakult ki; vö. 1372 u./ elkÿ fordola (JókK. 27); 1495 e. el fel mene  (GuaryK. 103).

☞ EtSz.; Klemm: TMondt. 256; MNy. 50: 447; TESz.; Benkő: ÁrpSzöv. 265; EWUng.→ elévül, elfogódik, elképed, elkövet, ellát, elő¹, elparentál, elpasszol, elpatkol, eltökél, eltökít, eltussol, elvégre, elvélve, elvont, haddelhadd, kótyavetye, viszont-, zsuppolUN UEW. № 129