ég² A: 13. sz. eleje/ eget (KTSz.); 1493 k. Eeg (FestK. 383); 1863 ėg (Kriza [szerk.] Vadr. 465) J: 1 13. sz. eleje/ ’égbolt | Himmel’ # (↑); 2 1372 u./ ’levegő | Luft’ (JókK. 96); 3 1372 u./ ? ’mennyország | Himmelreich’ (JókK. 63), 1519 k. ’ua.’ (DebrK. 122); 4 1550 u. ’lehelet | Atem, Hauch’ (KolGl.) Sz: égi 1493 k. eegy (FestK. 225)
Örökség a finnugor korból. | ≡ Zürj. (V.) si̮ne̮d ’kigőzölgés meleg időben, meleg pára a szabadban’, (P.) ’levegő’; finn sää ’időjárás’ [fgr. *säŋe ’levegő’]. ⌂ A magyar é (< *e) kialakulását a fgr. *ä hangból valószínűleg a tővéghangzó eltűnése és a szókezdő magánhangzó hangsúlyos helyzete magyarázza. A szó végi g a fgr. *ŋ (> *ŋk) folytatója; a magánhangzós szókezdethez vö. áll¹, →avik¹ stb.
☞ NyK. 39: 347; EtSz.; MSzFE. ég¹ a.; TESz.; EWUng.→ éghajlat, égtáj, lég, levegő, sző²UN UEW. № 879