bele A: 12. sz. vége/ vılagbele, nugulmabelı (HB.); 13. sz. közepe/ egembelu (ÓMS.); 1416 u./¹ tebèlėd (BécsiK. 22); 1553/ beloͤ ʃʒalla (Tinódi: Cronica B4a) J: ‹névutó› 12. sz. vége/ ’-ba, -be | in 〈Akk〉’ (↑) | ‹hsz› 1 [főleg birtokos személyraggal] 1372 u./ ’beléje | hinein’ (JókK. 27); 2 1416 u./¹ ’benne | darin’ (↑); 3 1552 ’miatta | darum’ (Heltai: Dial. D7a)

Megszilárdult ragos alakulat. |  ⌂  A →bél régi változatából, a bel-ből keletkezet az -é (~ -ő, -ű) latívuszraggal. A belé változat az E/3. személyű birtokos személyjel -é-jét is tartalmazza, amely a latívuszragba olvadt bele. A belé mellett a többi birtokos személyjellel (-m, -d stb.) egy teljes paradigmasor alakult ki. A bele alak az eredeti -é végződés rövidülésével keletkezett. Eredetileg határozószó volt, amely később névutóvá vált, s ebből az ómagyarban határozórag keletkezett: 1372 u./ vewlgbe ’völgybe’  (JókK. 14).

☞ MNy. 8: 294; EtSz. bél a.; TESz.; Benkő: ÁrpSzöv. 278; EWUng.→ be¹, bél, egyembelű, hűbelebalázsUN UEW. № 724