kuka¹ A: 1198 ? cucad [sz.] [szn.]; cucou [szn.] (ÓMOlv. 63); 1745 k. kukkósági [sz.] (ItK. 12: 510); 1798 Kuka (MNy. 70: 20); 1833 Huka (Kassai: Gyökerésző 2: 271); nyj. gugó, kukó (MTsz.) J: 1 1745 k. ’mafla, bamba | blöd, einfältig’ (↑); 2 1798 ’néma, süket, süketnéma | stumm; taub; taubstumm’ (↑); 3 1813/ ’makogó, rosszul beszélő | stammelnd, stotternd’ (NSz.) Sz: megkukul 1859 Kukulj meg (NSz.)
Vitatott eredetű. | 1 Belső keletkezésű, egy fiktív tövű származékszó szófajváltása. | ⌂ Főnevesült folyamatos melléknévi igenév -ó ~ -a képzővel. A szótő a →kukucsol szócsalád tövével azonos. A 3. jelentés lehetett az eredeti; a jelentéséhez vö. →gügye. 2 Olasz (É.) jövevényszó. | ≡ Ol. (vel.), (v.-ven.) cuco – ol. (vecchio) cucco: ’buta, ostoba; (más szóval) tökfilkó’ [onomatopoetikus eredetű].
☞ MNy. 52: 44; TESz.; EWUng.→ kukucsol