hal¹ A: 1093/ Holthwag [hn.]; Holothwag [hn.]; Holutwag [hn.] (MNL (OL) Dl. 206964); 1138/ Halaldí [sz.] [szn.] (MNy. 32: 133); 12. sz. vége/ holʒ; choltat [sz.] (HB.); 1495 k. meg haal' [a. m. meghalj] [l-j] (MNy. 6: 23); 1519 hallottaýbol [sz.] (JordK. 449); 1526 megh hoolth vala (SzékK. 45) J: 1 [főleg meg~] 1138/ ? ’megszűnik élni, meghal 〈élő szervezet〉 | sterben 〈Lebewesen〉’ # (↑), 12. sz. vége/ ’ua.’ (↑); 2 1214 ’elveszti a tetterejét, életerejét; használaton kívülre kerül, van 〈tárgy〉 | die Tatkraft verlieren; außer Gebrauch kommen 〈Gegenstand〉’ (OklSz.) Sz: halál 1138/ [sz.] [szn.] (↑) | holt- [birtokos személyjellel] 12. sz. vége/ ’meghalás, halál’ (↑); 1211 HoltWag [hn.] ‹foly mn-i igenév› ’álló vízű 〈folyóág〉 | tot 〈Flussarm〉’ (OklSz.); 1372 u./ holt lyanyat ’halott 〈ember〉; élettelen, mozdulatlan 〈tárgy, dolog〉 | tot 〈Mensch〉; leblos, regungslos 〈Ding〉’ (JókK. 157); 1398/ Holthaswth ’halott ember | Tote(r)’ (OklSz. halottas a.); 1520–1530 ’hatástalan | unwirksam’ (MNy. 11: 80) | halálos 1213/ Halal[us] [szn.] (VárReg. 272.) | halott 1093/ [hn.] (↑); 1214 Holutuuag [hn.] ‹foly mn-i igenév› (OklSz. holt a.); 1372 u./ halottat ‹fn› ’halott ember | Tote(r)’ (JókK. 29) | halandó 1416 u./² meǵhalando ‹beálló mn-i igenév› (MünchK. 105ra) | halálatos 1456 k. halalatos ’halandó, halálos | sterblich’ (SermDom. 2: 170) | haláltalan 1470 k. halaltalanſag [sz.] ’halhatatlanság | unsterblich’ (ZirciGl. 2.) | halás 1493 k. meghhalasomnak (FestK. 163) | halhatatlan 1493 k. [sz.] (FestK. 338) | halhatatlanság 1493 k. halhatatlansaagnak (FestK. 338) | halottas 1519 ? hallotass (JordK. 127); 1585 Halottas (Cal. 442) | haldokol 1700 haldokol (Nyr. 40: 405) | (meg)halálozik 1728 meghalálozott (OklSz.) | halódik 1786 halódott (NSz.) R: halottaiból 1519 ’a halálból | aus dem Tod’ (JordK. 449) | holtáiglan [teljes birtokos jelzős paradigmában] 1520 k. holtaiglan (BodK. 1)

Örökség az uráli korból. |  ≡  Vog.  (T.) kāl-; osztj.  (V.) kǎla-; zürj.  (Sz.) kul-; votj.  (Sz.), (K.) kul-; cser.  (KH.), (U.), (B.) kole-; md.  (E.), (M.) kulo-; finn kuole-; – jur. χā-; szelk. qū-; kam. kɯ-; stb.: ’meghal, elpusztul’ [uráli *kola- ’ua.’].  ⌂  A 2. jelentés metaforikus úton alakult ki; hasonlóan más nyelvekhez; vö. lat. morior; ném. sterben; stb.: ’meghal, elpusztul’ és ’elmúlik, kialszik, megszűnik’. Ma a (R.) meghalálozik származékszó helyett inkább az elhalálozik a használatos.

☞ Szinnyei: NyH.; TESz.; MSzFE. hal² a.; Benkő: ÁrpSzöv. 71, 108; Bárczi: HBEl. 92; EWUng.→ döghalál, hagymáz, halánk, halvány, holt-, holteleven, ló-, tetszhalálUN UEW. № 339

hal² A: 1075/ halaſtou [sz.] [hn.] (MNL (OL) Dl. 238483); 1138/ Holudí [sz.] [szn.] (MNy. 32: 131); 1192/ Halazfenyr [sz.] [hn.] (Györffy: ÁMTF. 1: 236); 1230 u. wizahal (Wenzel: ÁÚO. 1: 271) J: 1 1138/ ’vízben élő, kopoltyús (és pikkelyes) gerinces állat | Fisch’ # (↑), 1192 ’ua.’ (↑); 2 1963 ’tapasztalatlan ember, kezdő | unerfahrener Mensch, Anfänger’ (TESz. balek a.) Sz: halász 1192/ Halazfenyr [hn.] ’halászattal foglalkozó személy | Fischer’ (↑) | halas 1075/ [hn.] (↑) | halászik 1396 Halazouut [sz.] [hn.] ’halat (ki)fog | fischen’ (OklSz.) | halacska 1416 u./² halaւkanc (MünchK. 22rb)

Örökség az uráli korból. |  ≡  Vog.  (T.) kōl; osztj.  (V.) kul; cser.  (KH.), (U.), (B.) kol; md.  (E.), (M.) kal; finn kala; lp.  (norv.) guolle; – jur. χāľe; jen. kaδ̵e; tavgi kole; szelk. ke̮l; kam. kola; koj. kola; mot. kele; karag. kalè; tajgi kallà: ’hal’ [uráli *kala ’ua.’].  ≋  Megfelelői: tung. ollo ’hal’; lat. squalus ’egy fajta nagyobb testű, tengeri hal’; stb.  ⌂  A 2. jelentéshez vö. →balek.

☞ Szinnyei: NyH.; TESz.; MSzFE. hal¹ a.; EWUng.→ ebhal, gobhal, háló, konchal, lepényhal, menyhal, tonhal, tőkehalUN UEW. № 228