üvölt A: 1372 u./ ewueltuen [sz.]; ÿwelteſuel [sz.]; ewuewltÿkuala (JókK. 35, 17, 58); 1410 k. ẏelteſt [sz.] (MvS.); 1416 u./¹ v̇uo̗lto̗ (BécsiK. 16); 1456 k. iuethnet [ɔ: iuethnec] (SermDom. 1: 31); 1522 eweltek (KeszthK. 348); 1528 Ewlte, wultvala (SzékK. 365); 1577 k. weoltheͦ (OrvK. 25); 1855–1856/ őtött (NSz.); nyj. üőtt (MTsz.); ühöjtözni [sz.] (MTsz.) J: 1 1372 u./ ’kiált, kiáltoz; 〈személy〉 fájdalmában, dühében ordít | schreien 〈schmerzvoll, zornig〉’ # (↑); 2 1788 ’〈szél, vihar〉 erős hang kíséretében, nagy erővel fúj, tombol | brausen 〈Sturm〉’ (NSz.); 3 1794 ’〈állat〉 elnyújtott, mély hangot ad | heulen 〈Tier〉’ (NSz.) Sz: üvöltés 1372 u./ (↑) | üvöltet 1416 u./² iuo̗ltetn ͨ  ’kiabálás, kiáltozás | Geschrei’ (MünchK. 85rb) | üvöltözik 1765 uͤvoͤltoͤzésekkel [sz.] (NSz.)

Onomatopoetikus eredetű. |  ⌂  Eredetileg az elnyújtott kiáltás hangjának utánzására jött létre. A szóvég -lt mozzanatos képző; vö. →rikolt, →süvölt stb. A legtöbb változat keletkezésénél a v hiátustöltő által feltételezett változásjelenségek (hangkiesés, vokalizálódás stb.) játszottak szerepet. A 2., 3. jelentés metafora.  ∼  Ugyanebből a tőből másik mozzanatos képzővel: üvít ’kiált, ordít’  (1805/: NSz.).

☞ TESz.; EWUng.