én A: 13. sz. közepe/ en (ÓMS.); 1372 u./ enn (JókK. 52); 1416 u./¹ èn (BécsiK. 29); 1493 k. een (FestK. 1); 1495 e. emgo̗met [sz.] (GuaryK. 123); 1522 engemeth [sz.] (KeszthK. 430); 1525 k. enneko̗m (LázK. 109); 16. sz. eleje In (MKsz. 1906: 349); 1833 Ény (Kassai: Gyökerésző 2: 83) J: ‹szem névm› 1 13. sz. közepe/ ’a beszélő v. író személy, ha önmagáról kiemelten szól | ich’ # (↑); 2 [birtokos jelzőként] 13. sz. közepe/ ’az, aki, ami az enyém, hozzám tartozik | mein’ # (↑) | ‹fn› 1795 ’személyiség; egyéniség | Ich; Persönlichkeit’ (Nszt.) Sz: engem [tárgyragos alakban is] 13. sz. közepe/ engumet (ÓMS.)

Belső keletkezésű, valószínűleg összetett szó. |  ⌂  Az előtag (e-) valószínűleg azonos a közelre mutató →e¹ (→ez¹) névmással.  ≡  Az utótag vitatott eredetű; valószínűleg személyes névmás, amely örökség az uráli korból: osztj.  (V.) mä; zürj.  (S.), (P.), (KP.) me; cser.  (KH.) məń; md.  (E.), (M.) mon; finn minä, mä; lp.  (norv.) mǭn, mǫn; – jur. mań; szelk. man, mat; kam. man; stb.: ’én’ [uráli *mᴕ̈ ’ua.’; vö. még →mi¹].  ≋  Megfelelői: juk. met ’én’; török min, män ’ua.’; lat. me ’engem’; stb.  ⌂  Az ősmagyarban létezhetett egy *eme ’íme én’ alak. A tő végi magánhangzó szabályosan lekopott; vö. vog.  (T.) äm ’én’. – Az is lehetséges, hogy az utótag esetleg azonos az E/1. személyű -m birtokos személyjellel, melynek eredeti jelentése ’ittlétem’ lehetett. A szó végi m > n változáshoz vö. →hiszen, talán (→talántán) stb., de ebben az *emgem > engem tárgyeseti alaknak az analógiás hatásával is számolhatunk. – Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy az én egy -n névmásképzős származék; vö. azon (→az¹), ezen (→ez¹), minket (→mi¹), →ön¹ stb. – A feltehetőleg ősmagyar kori engem származék szó belseji g-je névmásképző, a szó végi m pedig determináló szerepű E/1. személyű birtokos személyjel. – Összetett szóként elhomályosult.

☞ EtSz.; NyK. 65: 166; MSzFE.; TESz.; EWUng.; Honti: NyÓtör. 103→ egyén, en, enyém, ez¹, mi¹UN UEW. № 576