tőgy A: 1554 tölgyelnek [sz.] (MNy. 64: 231); 1774 Tőgyellő [sz.] (MNy. 50: 501); 1820 tögyes [sz.] (NSz.); nyj. töcs (ÚMTsz.) J: 1 1554 ’fejős állatok emlője | Euter’ # (↑); 2 1847 ’kiálló, kidudorodó rész | Vorsprung, Bauchung’ (NSz.)
Valószínűleg örökség a finnugor korból. | ≡ Vog. (T.) tal’ək ’csúcs, vég, felső vízfolyás’; osztj. (V.) tö̆j ’‹folyónak, fának› felső vége; ‹dárda› hegye, csúcsa’; votj. (Sz.), (M.) tul’i̮m ’a fa felső zsenge hajtásai’; finn (R.) tutka ’csúcs, hegyes vég; vizsgálat, ellenőrzés, kritika, bírálat’; ? lp. (norv.) duŧkum, duŧkun ’bimbó, rügy’ [fgr. *tuδ́ka ’kiálló rész, csúcs, hegy’]. A palatális hangrend a szó belseji *δ́ hatására keletkezhetett; vö. →here, →hölgy. A szóvégi m. gy > lgy váltakozáshoz vö. →hölgy, →völgy stb. Az eredeti jelentés ’kiálló rész’ lehetett.
☞ Nyr. 55: 28; NytudÉrt. 58: 170; TESz.; MSzFE.; EWUng.UN UEW. № 1071