mi¹ A: 12. sz. vége/ mɩv (HB.); 13. sz. eleje/ mynket (KTSz.); 1372 k./ menkett, mÿ (JókK. 30, 5); 1416 u./¹ mv̇ èllènō̗c (BécsiK. 14); 1506 mo̗ (WinklK. 138); 1583–1589 mink (RMNy. 2/2: 335); nyj. mik, mű (MTsz.) J: 1 12. sz. vége/ ’én és te, ti, én és ő, ők együtt | wir’ # (↑); 2 12. vége/ ’〈birtokos jelzőként〉 az, aki, ami a mienk | unser’ # (HB.); 3 1524 ’én 〈fejedelmi többesként〉 | wir 〈als Majestätsplural〉’ (MNy. 19: 127) Sz: min- 1416 u./¹ minmagonc ’saját 〈magunk〉 | wir 〈selbst〉’ (BécsiK. 14) | minnen- 1416 u./¹ Mv̇no̗n maǵonc ’saját 〈magunk〉 | wir 〈selbst〉’ (BécsiK. 14)

Örökség az uráli korból. |  ≡  Vog.  (T.) mäŋ; osztj.  (V.) mĕŋ; zürj.  (Sz.) mi; votj.  (Sz.) mi; cser.  (KH.) mä; md.  (E.), (M.) miń; finn me; lp.  (norv.) mī: ’mi, magunk’; – jur. mańeɁ; szelk. me; kam. miɁ; stb.: ’ua.’ [uráli *mᴕ̈ (-ŋɜ) ’ua.’]. Megfelelői: juk. mit; csukcs muri; stb.: ’ua.’.  ⌂  A (R.) miv (kiejtése: mi ~ mi͜ü) az ugor *ŋ névmásképző (< uráli *nɜ) vokalizálódásával keletkezett egy ősm. *γ ~ β fokon keresztül. Ez a régi diftongusos alak a nyelvjárási rétegben sokáig megőrizhette hosszúságát; a rövid magánhangzó a →mi², →ki névmások hatására keletkezhetett. A mik szóvégi k-ja többesjel. A mink változat egy tárgyesetű toldalékolt minket-ből kikövetkeztetett alak. A szóvégi nk tulajdonképpen többes szám 1. személyű birtokos személyjel. A min- származékszó egy magyar -n névmásképzővel keletkezett, ebből eztuán a minnen- alak a hangzóközi n megkettőződéssel jött létre.

☞ Szinnyei: NyH.; Melich-Eml. 490; TESz.; MSzFE. mi² a.; Benkő: ÁrpSzöv. 74; EWUng.→ én, -féle, miatyánk, mienkUN UEW. № 576; UEW. № 577