isa † A: 12. sz. vége/ yſa (HB.) J: ’íme; bizony | siehe da; wirklich’
Vitatott eredetű. | 1 Belső keletkezésű, feltehetőleg összetétel. | ⌂ Talán az is ’és’ (az →és vagy →is változata) + a (→az 1 vagy →á) szintaktikailag bizonytalan összetétele. Az előtagnak az →és-sel vagy →is-sel való azonosítása azért ütközik nehézségekbe, mert a HB.-ben mindkét szó csak az eʃ alakban fordul elő. 2 Örökség az ugor korból. | ≡ Vog. (AL.) εkšaγ)tl ’minden(t) ugyanúgy’; osztj. (Trj.) əj-šăγi̮t ’hasonló módon’, (Szin.) ı̆sa (weśkat) ’teljesen (ártatlan)’ [ugor *üjᴕ̈-šaγᴕ ’egészen, teljesen; bizony’ (*ükᴕ̈ ~̈*üjᴕ̈ ’egy ‹számnév›’ + *šăγᴕ ’mentén, vminek megfelelően ‹névutó›’)]. A névutós szerkezet grammatikalizálódása már az ugor korban végbement. ⌂ A szó morfológiai szerkezete már a korai ősmagyarban elhomályosulhatott. A szóvégen a *γ kiesésével, majd magánhangzónyúlással számolhatunk, így az olvasat bizonyára [isá] lehetett.
A szócsaládhoz még | ⌂ A szó csak a Halotti beszédben fordul elő, pontos jelentését ezért is nehéz megállapítani. ⚠ Az e (→ez¹) mutató névmásból, a s kötőszóból (→és) és az a (→az¹) mutató névmásból keletkezett összetételként való magyarázata téves.
☞ MNy. 51: 176; TESz.; Benkő: ÁrpSzöv. 290; EWUng.; MNy. 112: 269; Nyr. 140: 303→ á, az¹, egy, és, is