hű² A: 1598 hwj (SzT.); 1636 Hű (EtSz. 3. bű a.); 1794 Hi (NSz.); 1805 e./ hűj (I.OK. 30: 264); 1818 Hüh (NSz.); 1830 k. Hí (NSz.) J: ’〈indulatszó〉 | 〈Interj.〉’ #
Onomatopoetikus szó. | ⌂ Spontán hangkitöréssel jön létre. A →hú palatális párhuzamos alakja. A →hé² és →hej szavakkal is összefüggésben áll. Ezt az indulatszót az irodalmi nyelvben a csodálkozás, meglepődés, rosszallás és (főleg a hí változattal) a nyilalló fájdalom kifejezésére használták, a nyelvjárásokban még állatterelő szóként is él. Hasonló onomatopoetikus szó: ném. hü, (bajor) hüh: ’‹indulatszó az igavonó állatok balra tereléséhez›’. A hasonló hangalakú tyű ’‹indulatszó›’ (1844/: NSz.) szó ugyanezzel a funkcóval bír mint a hű².
☞ TESz. hí a. is, tyű a. is; EWUng.→ hé², hej, hú, hűbelebalázs, hűhó