hörög [1] A: 1574 hoͤroͤg (NySz.); 1584–1612 hergenének (MNy. 17: 114); 1634 heregne (NySz.); 1780 hoͤrroͤg (NSz.); 1794 hö́rrögö́ [sz.] (NSz.); 1831 hörg (Kreszn.); 1864 hėrgés [sz.] (CzF.); nyj. hërëg (ÚMTsz.) J: 1 1574 ’horkoláshoz hasonló hangot hallat | röcheln’ # (↑); 2 1584–1612 ’görög, gördül | rollen 〈intrans.〉’ (↑) Sz: hörgő 1786 [sz.] ‹foly mn-i igenév› (↑); 1857 Hörgők ’a légcsőnek két, majd több ágra váló része | Bronchus’ (Ballagi M.: MNMSz.)

hördül A: 1833 meg-herdűl, meg-hördül (Kassai: Gyökerésző 2: 404) J: 1 1833 ’hörögni kezd | zu röcheln anfangen’ (↑); 2 [fel~] 1886 ’hirtelen felháborodik | auffahren, aufbrausen’ # (NSz.)

hörren × A: 1864 hörrent (NSz.) J: ’egyet hörög, ill. hörögni kezd | einmal röcheln; zu röcheln anfangen’

Onomatopoetikus eredetű szócsalád. |  ⌂  A szótő szorosan összefügg a →hergel, →herreg igékkel, a →hörpint szócsaládjával, valamint a palatoveláris párhuzamosság alapján a →horkant, →hortyog szócsaládjával is. A szóvégek különféle igeképzők. A hörög 2. jelentéséhez vö. →görög¹. A hörgő származékhoz vö. hörg ’a légcsőnek a tüdőbe vezető folytatása’  (1828: NSz.); ez a nyelvújítási szó található meg a hörghurut ’a hörgők gyulladásos bántalma’  (1877: AkNyÉrt. 7/1: 84) összetételben, amelynek utótagja a →hurut főnév.

☞ MNy. 17: 114; TESz. hörghurut a. is; EWUng.→ hergel, herpites, herreg, horkant, hortyog, hörpint