finta × A: [1127–1131] ? Phinta [szn.] (Fejérpataky: IKOkl. 18); 1138/ ? Finta, Fita [szn.] (MNy. 32: 134, 205); 1583 fita fentő [✐] (MNy. 72: 310); 1792 Finta (Baróti Szabó: KisdedSz.) J: 1 [1127–1131] ? ’tettető, színlelő | heuchlerisch’ (NSz.), 1583 ’ua.’ (↑); 2 [1127–1131] ? ’fitos; fitos orrú | aufgestülpt; stülpnasig’ (↑), 1833 ’ua.’ (Kassai: Gyökerésző 2: 205); 3 1792 ’ferde, görbe | schief, schräg’ (↑)

Fiktív tőből keletkezett származékszó. |  ⌂  A tő eredetéhez vö. →fitogat. A tő a →fintorog, →fitos stb. szócsaládjának tővével is azonos; a szó belseji n szervetlen járulékhang. A szó végződése a folyamatos melléknévi igenév -a képzője; vö. →csusza, →hulla stb. Az eredeti jelentés ’orrát fintorító, fitos orrú’ lehetett, így az 1. jelentés keletkezése a középkori mulattatók, bohócok nevetséges mimikájával, fintorgásával függhet össze.  ≁  Valószínűleg nem tartozik ide: finta ’csel, cselfogás’  (1703: EWUng.); ez a ném. Finte ’csel, csalafintaság’ vagy az ol. finta ’ua.; színlelés, tettetés’ szóból ered.

☞ MNy. 11: 357; EtSz.; TESz.; EWUng.→ csalafinta, fitogat, fintorog, fitos