fen ‹nsz› ∆ A: 1211 ? Fenche [sz.] [szn.] (PRT. 10: 515); 1270/ Fenkw [hn.] (OklSz.); [1291–1294] Fenes [sz.] [hn.] (Györffy: ÁMTF. 1: 617); 1395 k. fen (BesztSzj. 721.); 1560 k. Feny kŏŏ (GyöngySzt. 302.); 1585 Fėn koͤ (Cal. 249 [ɔ: 265]); 1873 Fintok (Nyr. 2: 135); nyj. fënkű (ÚMTsz.) J: ’fenőkő | Wetzstein’

fen ‹ige› A: 1223 ? Feneu [hn.] (Wenzel: ÁÚO. 6: 363); 1550 k. fenÿth[e] aczęl [sz.] (KolGl.); 1560 k. Megh fenóm (GyöngySzt. 314.); 1585 ki fenyoͤm (Cal. 998); 1655 Fénik (NySz.) J: 1 1550 k. ’csihol 〈tüzet〉 | Feuer schlagen’ (↑); 2 1560 k. ’élesít, hegyesít; köszörül | schärfen, spitzen; wetzen’ # (↑); 3 1561 ’ken; dörzsöl | schmieren; reiben’ (NySz.)

Örökség a finnugor korból. |  ≡  Vog.  (AK.) pɔ̈̄nl- ’csiszol, élez’; votj.  (R.) penon ’köszörűkő, fenőkő’ [fgr. *pänɜ ’fenőkő; élez, köszörül’].  ⌂  Az ősmagyar igenévszó névszói értékű tagját csupán egyes összetételek őrizték meg, amelyek közül a tautologikus fenkő ’fenőkő’  (↑) a leggyakoribb.

☞ MSzFE.; TESz. fenkő a. is; EWUng.→ bennfentes, fene, fenekedik, fenyeget, fészekfentőUN UEW. № 728