dohog A: 1785 dohogni [sz.] (Nszt.); 1791 duhog (NSz.) J: 1 1785 ’morgolódik; zúgolódik | murren, seiner Unzufriedenheit lauten Ausdruck geben’ (↑); 2 1833 ’tompa, fújtató hangot ad | schnauben’ (NSz.); 3 1863 ’lobogva, ropogva ég | lodern’ (NyK. 2: 375); 4 1891 ’dörög 〈ágyú〉 | donnern, brüllen 〈Kanone〉’ (NSz.)
Onomatopoetikus eredetű. | ⌂ Eredetileg a tompa, morgáshoz, fújtatáshoz hasonló természeti vagy emberi hangokat jelenítette meg. A tő összefügghet a →duhaj tövével; vö. még duhhan ’hirtelen erős, tompa hangot hallat’ (1900: NSz.). A végződés -g gyakorító képző. A legelterjedtebb 1. jelentés másodlagos keletkezésű. ∼ Palatális párhuzamos alakja a döhög ’mérgelődik, bosszankodik, morog’ (1805 e./: I.OK. 30: 263).
☞ TESz.; EWUng.→ duhaj